A hallgatásod nem véd meg feminista fordítássorozatunk múlt heti szövege, A Combahee River Collective Nyilatkozata a mára interszekcionalitás néven ismertté vált elméleti megközelítés egyik előfutára, melyben a szerzők először világítottak rá azokra a specifikus társadalmi helyzetekre, melyet az egyén különböző identitásainak (például rasszhoz köthető, nemi, szexuális) és az ezekre ható hatalmi strúktúráknak az átfedései okoznak. A nyilatkozatot 1974-ben adták ki angolul az Egyesült Államokban, az interszekcionalitás fogalmának megalkotása azonban későbbre tehető: 1989-ben hozta létre Kimberlé Crenshaw amerikai fekete feminista jogász.
Ahogy az előző heti és az e heti szövegből is látszik az interszekcionalitás elmélete az amerikai fekete feminista mozgalmakból ered, mára pedig a társadalmi igazságosságért küzdő radikális baloldali aktivizmus egyik alapjává vált. A romániai román nyelvű baloldali médiában egyre nagyobb teret nyer, elég ha a bukaresti interszekcionális autonóm kollektívára, a Macazra gondolunk, vagy az ugyancsak bukaresti Dysnomia nevű interszekcionális feminista olvasókörre és zine-re, a kolozsvári zine fem kiadványra, vagy a bukaresti interszekcionális queer feminista Cutra folyóiratra, melynek éppen ma van az online lapszámbemutatója. Az előadóművészetek terén is látható, Bukarestben 2014 óta működik a Giuvlipen interszekcionális roma feminista független színházi társulat, illetve néhány napja jelent meg egy online ingyenesen letölthető, román nyelvű interszekcionális feminista színházi antológia Mihaela Michailov gondozásában. Ez az antológia az ugyancsak román nyelvű Irodalom és Feminizmus (Literatura și Feminism) interszekcionális feminista kulturális projekt része, melynek keretében idén először rendezték meg a Feminista Irodalmi Napokat (Zilele Literaturii Feministe), a világjárvány miatt online formában. A fesztivál videóversei és előadásai továbbra is elérhetőek a projekt Youtube csatornáján, ahol továbbá román irodalmi érettségi tételek feminista elemzéseit is meghallgathatjuk. Tavaly novemberben Medeea Iancu romániai költő – akinek verseit már a szemen is közöltük –, szerkesztésében ingyenesen letölthető feminista versantológiát is kiadtak, mely idén fizikai formátumban is megjelent a román baloldali frACTalia kiadónál.
A romániai interszekcionális és anarchafeminista mozgalmakról hamarosan külön cikkben is szólunk, ám előbb hallgassátok meg Kimberlé Crenshaw híressé vált Ted-beszédét, melyben az interszekcionalitás fogalmát magyarázza. Az alábbi fordítás tehát Crenshaw 2014-es beszédének magyar átírása. Ahogy előző heti fordításunk bevezetőjében is elhangzott, A Combahee River Collective Nyilatkozata és Crenshaw Az interszekcionalitás sürgőssége című beszéde egy antirasszista tematikus blokkot nyit meg fordítássorozatunk keretében, mely az idei egyesült államokbeli Black Lives Matter mozgalommal való szolidaritásunkat is kifejezi. Az amerikai antirasszista feminizmus néhány alapszövegével való megismerkedés segíthet megérteni az idei tüntetéseket, illetve a romániai antirasszista roma feminista elemzések helyileg is megmutatják a rasszizmus mindannyiunkra kifejtett hatását a társadalmainkban.
Az interszekcionalitás mint elméleti megközelítés és egy radikális baloldali queer-feminista mozgalom megalapozója lehetővé teszi, hogy túllépjünk az egyetlen problémára fókuszáló aktivizmuson (single-issue activism) és összekapcsoljuk mozgalmainkat a mindenkori elnyomó rendszerek elleni közös, szolidáris fellépés érdekében.
Senki sem szabad, amíg nem vagyunk mind szabadok!
Ugron Nóra sorozatszerkesztő bevezetője
Az interszekcionalitás sürgőssége
Szeretnék valami újat kipróbálni. Aki tud, kérem, álljon fel. Rendben, most pedig néhány nevet fogok mondani. Amikor hallotok egy nevet, amelyet nem ismertek, kérlek, foglaljatok helyet, és maradjatok ülve. Meglátjuk, mit tud az utolsó ember, aki állva marad. Oké?
(Nevetés.)
Szóval: Eric Garner. Mike Brown. Tamir Rice. Freddie Gray.
Kérem azokat, akik állva maradtatok, hogy nézzetek körül. Körülbelül a közönség fele még mindig talpon van. Folytassuk tovább: Michelle Cusseaux. Tanisha Anderson. Aura Rosser. Meagan Hockaday.
Ha újra körbenézünk, láthatjuk, körülbelül négy személy maradt állva, de nem szeretnélek titeket kitenni a reflektorfénynek. Csak az átláthatóság kedvéért jegyeztem meg, most nyugodtan üljetek le.
(Nevetés.)
Tehát azok, akik felismerték az első pár nevet, tudják, hogy ők az elmúlt két és fél évben rendőrök által meggyilkolt afroamerikaiak. Amit esetleg nem tudtok, hogy a második lista szintén rendőrök által meggyilkolt afroamerikaiakból áll. Egyvalami különbözteti meg a két névcsoportot: a nemük.
Először is el szeretném mondani, hogy nincs semmi különös a mai közönségben, ami megmagyarázná az előbbi jelenséget. Elvégeztem ezt a gyakorlatot már több tucatszor az ország különböző pontjain. Nőjogi szervezetekkel, polgárjogi aktivistákkal, egyetemi professzorokkal, diákokkal, pszichológusokkal, szociológusokkal is. Sőt, még a progresszív, haladó szellemiségű kongresszusi tagokkal is kipróbáltam. Az eredmény mindenütt arra mutatott: rendkívül kevesen vannak tudatában a rendőri erőszaknak, amellyel a fekete nők szembesülnek.
Meglepő ez az eset, nem? Pontosabban két ügy kapcsolódik itt össze. Az afroamerikaiak elleni erőszak és a nők elleni erőszak, két probléma, amelyről sokat hallunk mostanában. De amikor azon gondolkozunk, kiket érintenek ezek a jelenségek, kik esnek áldozatául az erőszaknak, a fekete nők nevei valahogy sosem jutnak eszünkbe.
A kommunikációs szakértők úgy tartják, hogy amikor egy tény nem felel meg a megszokott gondolkodási kereteknek, az emberek nehezen tudják belefoglalni azt egy adott problémáról való gondolkodásmódjukba. Ezeknek a nőknek a nevei kicsúsztak a tudatunkból, mivel nincs keretünk arra, hogy lássuk őket, hogy emlékezzünk rájuk, hogy eszünkben tartsuk a neveiket. Következésképp a riporterek nem indítják velük a híreket, a döntéshozók nem gondolnak rájuk, a politikusok pedig nem ösztönzik vagy kérik arra, hogy beszéljenek róluk.
Kérdezhetitek, hogy mit számít egy keret? Végül is, egy ügy, ami érinti a feketéket vagy a nőket, nem jelenti azt, hogy érinti a feketéket, akik nők, és a nőket, akik feketék? Nos, az egyszerű válasz, hogy ez a leszivárgás-elméletnek megfelelő hozzáállás a társadalmi igazságossághoz legtöbbször nem működik. Olyan keretek nélkül, amelyek megengednék, hogy lássuk a társadalmi problémáknak egy adott célcsoport minden tagjára kifejtett hatásait, sokan a kicsúsznak a mozgalmak repedésein és szenvednek elszigeteltségükben. De ennek nem muszáj így lennie.
Sok évvel ezelőtt elkezdtem az interszekcionalitás fogalmát használni, hogy megérthessük, a társadalmi igazságossághoz kapcsolódó problémák, mint a rasszizmus és a szexizmus, gyakran átfedésben vannak egymással, így hozva létre egy többszintű társadalmi igazságtalanságot. A tapasztalat, ami az interszekcionalitás fogalmához elvezetett, az Emma DeGraffenreiddel való véletlenszerű találkozásom volt. Emma egy afroamerikai dolgozó nő, feleség és anya volt. Történetét igazából egy bíró szakvéleményéből ismerem, aki elutasította Emma keresetét, amelyben rasszhoz köthető és nemi diszkriminációval vádolt egy helyi autógyártó üzemet. Emma, ahogyan más afroamerikai nők is, jobb munkahelyi körülményeket keresett a családja és mások számára. Szebb életet akart biztosítani a gyerekeinek. Jelentkezett egy állásra, de nem vették fel, szerinte azért, mert fekete nő.
Az említett bíró, pedig, elutasította Emma ügyét, azzal az indoklással, hogy a munkáltató igenis alkalmazott afroamerikaiakat, és igenis alkalmazott nőket. Az igazi probléma azonban az volt, hogy a bíró nem vette tudomásul, hogy Emma azt szerette volna közölni, az afroameriakiak, akiket felvettek, jellemzően az ipari, karbantartó munkákra, mind férfiak voltak. A nők pedig, akiket alkalmaztak, általában irodai személyzetként, mind fehérek voltak. Ha a bíróság képes lett volna látni hogyan kapcsolódnak össze ezek az eljárásmódok, csak akkor világíthatott volna rá a kettős diszkriminációra, amellyel Emma DeGraffenreid szembesült. De a bíróság elutasította azt, hogy Emma két ügyet vonjon össze története elmondásához, mivel úgy hitték, ha megengedik ezt neki, kedvező elbánásban részesítenék. Előnyre tenne szert, mintha kétszer üthetne a baseball ütővel, míg az afroamerikai férfiak és a fehér nők csak egyszer. Persze, sem az afroamerikai férfiaknak, sem a fehér nőknek nem kellett egy nemi és egy rasszhoz köthető diszkriminációs ügyet egyesíteniük, hogy elmondhassák az általuk tapasztalt sérelem történetét. Miért nem azt tartották igazságtalannak, hogy elutasították az afroamerikai nők védelmét, egyszerűen azért, mert a tapasztalataik nem egyeztek a fehér nők vagy a fekete férfiak tapasztalataival? A meglévő keretek bővítése és az afroamerikai nők inklúziója helyett, a bíróság egyszerűen elvetette az ügyet.
Diszkriminációellenes joghallgatóként, feministaként és antirasszistaként sokkolt ez az ügy. Úgy éreztem, hogy ez igazságtalanság a négyzeten. Először is, a fekete nőket nem engedték dolgozni az üzemben. Másodszor pedig a bíróság megkettőzte a kirekesztést azzal, hogy jogi szempontból logikátlannak ítélte meg az érvelést.. Ráadásul a probléma megnevezése még nem is létezett. És ahogy mind tudjuk, amikor egy problémának nincs neve, azt nem is látjuk, és amikor nem látunk egy problémát, akkor megoldani sem tudjuk.
Sok évvel később jöttem rá, hogy amivel Emma szembenézett, az egy keretezési probléma. A keret, amely segítségével a bíróság a nemi vagy a rasszhoz köthető diszkriminációt vizsgálta részleges és torzító volt. A kihívás, amellyel szembesültem, az volt, hogy rájöjjek, vajon létezik-e alternatív narratíva, egy olyan prizma, amely láthatóvá teszi Emma problémáját számunkra, és amely lehetőséget ad, hogy a jog hasadékaiból megmentsük, hogy a bírók is megérthessék a történetét..
Rájöttem, hogy az útkereszteződés egyszerű analógiája rávezethetné a bírókat, hogy tisztábban lássák Emma dilemmáját. Képzeljük el az útkereszteződést és hogy az oda vezető utak a munkaerő rassz és nem szerinti felépítésének felelnek meg. Az alkalmazási politikákat és gyakorlatokat pedig az utakon áthaladó forgalom jelképezné. Mivel Emma fekete és nő is egyaránt, pontosan ott helyezkedett el, ahol ezek az utak keresztezték egymást, és egyidőben tapasztalta a vállalat nemi és rasszhoz köthető forgalmának hatását. A törvényt pedig egy mentőautóhoz tudnám hasonlítani, ami csak akkor jelenik meg és hajlandó ellátni Emmát, ha vagy a rassz vagy a nem útszakaszán sérült és nem ott ahol ezek az utak találkoznak.
Hogy hívjuk tehțt a problémát, amikor többszörös erő hat rád, és cserbenhagynak, hogy védd meg magad velük szemben? Az interszekcionalitás megfelelő terminusnak tűnik számomra.
Továbbá, az afroamerikai nők, akárcsak más színes nők, illetve más szociálisan marginalizált csoportok világszerte, olyan dilemmákkal és kihívásokkal néznek szembe, amelyek az interszekcionalitás következményei. A rassz és a nem, a heteroszexizmus, a transzfóbia, xenofóbia és az ableizmus interszekciói, ahol ezek a társadalmi dinamikák metszik egymást, egyedi kihívásokat hoznak létre. Ahogy az interszekcionalitás felhívta a figyelmünket arra, hogyan élik az életüket a fekete nők, felfedi azt is, mennyire tragikus körülmények között halnak meg.
A fekete nők elleni rendőri erőszak nagyon is valóságos. Olyan mértékű erőszakkal néznek szembe, hogy nem meglepő, ha néhányan nem élik túl a rendőrökkel való találkozást. Hétéves fekete kislányokat és 95 éves dédnagyanyákat is meggyilkolt a rendőrség. A nappalijukban, a hálószobájukban, az autójukban, az utcán gyilkolták meg. A szüleik előtt ölték meg őket, és a gyerekeik előtt. Meglőtték, agyontaposták, megfojtották, bántalmazták, sokkolóval ölték meg őket. Amikor segítséget kértek, akkor gyilkolták meg. Akkor, ha egyedül voltak, és akkor is, ha másokkal. Meggyilkoltak feketéket vásárlás közben, feketéket autóvezetés közben, értelmi fogyatékos és családi viszályokban érintett feketéket. Sőt, hajléktalan feketéket is. Megölték őket telefonbeszélgetés közben, barátokkal való nevetés közben, lopottnak jelentett autóban ülve, elkanyarodva a Fehér Ház előtt egy gyerekkel a hátsó ülésen. Miért nem ismerjük ezeket a történeteket? Miért van az, hogy ők életüket veszítették, és mégsem kapnak annyi médiavisszhangot és keltenek akkora közfelháborodást, mint elhunyt fivéreik? Itt az ideje a változásnak.
Szóval, mit tudunk mi tenni? 2014-ben az Afrikai-Amerikai Politikai Fórum (African-American Policy Forum) követelni kezdte, hogy “mondjuk ki a (nők) nevét” (say her name) gyülekezéseken, tüntetéseken, konferenciákon, találkozókon, bárhol és mindenhol, ahol feketék elleni állami erőszakról van szó. De ezeknek a nőknek a neveit kimondani nem elég. Ennél többet kell tennünk. Tanúskodnunk kell, mégpedig a gyakran fájdalmas valóságról kell tanúskodnunk, amellyel legszívesebben nem szembesülnénk :a mindennapi erőszakról és megaláztatásról, amellyel sok fekete nőnek szembe kell néznie bőrszíntől, kortól, nemi önkifejezéstől, szexualitástól és épségtől függetlenül.
Tehát itt a lehetőségünk – észben tartva, hogy néhány kép, amelyet meg fogok osztani veletek, felzaklathat némelyeteket –, hogy közösen tanúskodjunk néhány bántalmazásról. Hallani fogjuk a rendkívüli Abby Dobson hangját. És ahogyan itt ülünk ezekkel a nőkkel, akik megtapasztalták az erőszakot, és akik közül néhányan nem élték túl azt, lehetőségünk lesz arra, hogy megváltoztassuk, ami ennek a beszédnek az elején történt, amikor nem tudtunk állva maradni ezekért a nőkért, mert nem ismertük a neveiket.
A videó végén lesz majd egy névsorolvasás. Több fekete nő nevét fogom kimondani. Szeretném, hogy azok, akik tudnak, csatlakozzanak hozzánk, és mondják ki ezeket a neveket, annyira hangosan, amennyire csak képesek, véletlenszerűen, rendezetlenül. Hozzunk létre egy hangzavart, hogy kinyilvánítsuk a szándékunkat: fel szeretnénk emelni ezeket a nőket, szeretnénk velük lenni, tanúskodni értük, kihozni őket a fényre.
(Énekelve) Abby Dobson: Mondd, mondd ki a nevét.
Mondd, mondd ki a nevét.
(Közönség) Shelly!
(Közönség) Kayla!
AD: Ó, mondd ki a nevét.
(A közönség neveket kiabál.)
Az összes többi névért, amelyet soha nem fogok ismerni, mondd ki a nevét.
KC: Aiyanna Stanley Jones, Janisha Fonville, Kathryn Johnston, Kayla Moore, Michelle Cusseaux, Rekia Boyd, Shelly Frey, Tarika, Yvette Smith.
AD: Mondd ki a nevét.
KC: Tehát, ahogyan az elején említettem, nem tudunk megoldani egy problémát, ha nem látjuk azt. Összegyűltünk, mi mindannyian, hogy tanúskodjunk a nőkért, akik életüket vesztették. De eljött az ideje, hogy a gyászból és a bánatból kilépve cselekedni és változtatni kezdjünk. Ez az, amit tenni tudunk. Ez az, ami tőlünk függ.
Köszönöm, hogy eljöttetek. Köszönöm szépen.
Fordította Becsey Janka
Az eredetivel egybevetette Ugron Nóra
