A hallgatásod nem véd meg feminsita fordítássorozatunk előző szövegében Carolina Vozian bukaresti író és aktivista a lakhatás és az alkotás lehetősége közti összefüggéseket elemzi kelet-európai kontextusban. A sorozatot egy a lakhatáshoz és a társadalmi reprodukcióhoz kapcsolódó szöveggel folytatjuk. Vincze Enikő, a Babeș-Bolyai Tudománygyetem professzora és a kolozsvári Căși Sociale ACUM! / Szociális lakásokat MOST! lakásjogi aktivista csoport tagja, alábbi írásában a világjárvány által még láthatóbbá vált romániai lakhatási válságról ír. A szöveg eredetileg a LeftEast és a Transnational Social Strike platformokon jelent meg az idén.
A LeftEast szerkesztőinek megjegyzése: A most következő szöveg, amelyet a TSS-szel (Transnational Social Strike) közösen jelentetünk meg, egy olyan publikációkból és webináriumokból álló sorozat részét képezi, melynek fő témái a társadalmi reprodukció, a (nők által végzett) munka és a migráció Közép- és Kelet-Európában és azon túl. A videó az első webináriumról, Válaszok a COVID19-re és a poszt-világjárványra: társadalmi reprodukció, bevándorlók és nők Közép- és Kelet-Európában, ahol a szöveg először elhangzott, itt tekinthető meg. A sorozat célja, hogy felhívja a figyelmet a bevándorlók jogaiért, valamint a munkavállalói és reprodukciós jogokért folytatott küzdelemre és a nők helyzetére a társadalomban, valamint arra, hogy milyen hatással van mindezekre a COVID-19 világjárvány kitörése. A szövegek és a webináriumok a LevFem, bolgár baloldali feminista kollektíva és a Transnational Social Strike nevű platformok együttűködésének eredményeként jöttek létre. A sorozatban részt vevők nagy része az újonnan létrejött Transznacionális Nélkülözhetetlen Autonóm Küzdelmek (E.A.S.T. – Essentional Autonomous Struggles Transnational) nevű hálózat tagjai, amely munkásokat és aktivistákat foglal magában Kelet-Közép-Európából. További információkért az essentialstruggles@gmail.com e-mail címen léphetnek velük kapcsolatba. A sorozatban közölt cikkek felhasználása megengedett, amennyiben az eredeti forrás megjelölésre kerül.
Vincze Enikő: Küzdelmek a társadalmi reprodukció terén világjárvány idején: Lakhatási igazságosság Romániában
Mi a társadalmi reprodukció?
A társadalmi reprodukció szocialista feminista megközelítése rávilágít, hogy a munkaerő (materiális és szimbolikus) újratermelése a kapitalista termelés létfeltétele. A megközelítés kihangsúlyozza, hogy a kapitalizmus a nemi alapú dominancia (patriarchátus), a faji alapú elnyomás (rasszizmus) és az osztályalapú kizsákmányolás (kapitalizmus) metszéspontjában működik. A reproduktív munka (beleértve a fizetetlen házimunkát, valamint a gyerek- és idősgondozást, melyek a patriarchális rendszerben a nőkre háruló feladatok), akárcsak a hátrányosan megkülönböztetett társadalmi csoportok alulfizetett munkája, és az agyonhajszolt munkaerőből álló tartalékhadsereg, mind a tőkefelhalmozás termelőerői és a kapitalizmusnak magának a reproduktív tényezői.
A kapitalizmusnak ez a reproduktív dinamikája nemcsak a nemzetállamok szintjén, hanem globális szinten is tetten érhető. Ahogy Saskia Sasen megfigyelte: A feldolgozóipar hanyatlása, a szolgáltatási szektor terjeszkedése, az időszakos, részmunkaidős, és egyéb „kötetlen” munkaformák elterjedése, valamint a nem megszokott termelési folyamatok, mint például a sweatshopok és az úgynevezett industrial homework, a fejlett országokban az alacsony bérezésű munkák kínálatának fellendüléséhez, és ezt betöltendő, a munkásosztálybeli bevándorlók iránti kereslet megnövekedéséhez vezettek.[2] A közép-, kelet-, és dél-európai félperifériás országok esetében ehhez hozzá kell tennünk a következőket: egyrészt, hogy a volt szocialista államok gazdasági bukásával nagy számú munkás szabadult fel, akik így transznacionális migrációba kezdtek, közülük sokan idénymunkások vagy időszakos bevándorlók, akik nem jelentenek állandó terhelést a befogadó országok közszolgáltatásaira nézve; másrészt a termelés nemzetközivé válása, valamint az IT és más szolgáltatási szektorok a fejlett országokból az olcsóbb munkaerőt biztosító félperifériás államokba való kiszervezése, újratermelik a társadalmi polarizációt mind a nyugat és a világ többi része közt, mind pedig az utóbbin belül a magas jövedelmű szakképzett munkaerő és az alacsony bérezésű dolgozók közt.
A lakhatás mint a társadalmi reprodukció terepe
A munkaerő reprodukciója rendszerint otthon, a háztartásban történik. Általában véve a patriarchális kapitalizmusban a munkahelyi kizsákmányolás a nők által végzett otthoni fizetetlen munka révén termelődik újra. Gazdaságpolitikai szempontból a kapitalizmusban a lakhatás a tőkefelhalmozás terepe: nemcsak árucikk, ami egyre drágábbá válik abban a társadalomban, ahol a politika a piacosítást és a profitorientált lakhatást részesíti előnyben, de befektetések vagyontárgyaként is funkcionál. A lakhatás tehát mindkét szempontból döntő szerepet játszik a kapitalizmus társadalmi reprodukciójában.
Meglehetősen rövid aranykorát leszámítva (a második világháború vége és az 1970-es évek közti időszak), a kapitalizmus a piacra, illetőleg az egyének magánszférájára bízta a lakhatást. A kapitalizmus a lakhatást illetően egy olyan rendszert támogat, amelyben az egyének felelőssége az ingatlanpiac által biztosítani önmaguk és családjuk lakhatását; az emberek lakóhelyéről gondoskodni, a lakhatáshoz való társadalmi-gazdasági jogaikat garantálni az állam hatáskörén kívül esik.
A profitnak alárendelt munkaerő rendszerszintű irányításának érdekében a kapitalizmus a patriarchátussal és a rasszizmussal karöltve megpróbálja elrejteni a tényt, hogy a társadalmi reprodukció politikai természetű. Más szóval igyekszik úgy tenni, mintha minden olyan gyakorlat és kapcsolatrendszer, amelyen keresztül a társadalmi reprodukció végbemegy, „természetes módon” családon belüli ügy lenne vagy a magánszféra részét képezné, és az emberek minden ehhez kapcsolódó szükségletének kielégítése egyéni erőfeszítés révén kellene történjen.
Az érv, mely az emberek érdekeit szem előtt tartó, a lakhatás közvetlen állami előállítása ellen szól azon alapszik, hogy ez beavatkozást jelentene az egyének magánéletébe, aminek az állami szabályozásoktól mentesnek kell lennie. Ez az elmélet azonban elfedi, hogy a lakhatás a tőkefelhalmozás alapjául szolgál, és hogy az állam, azáltal, hogy nem veszi ki a részét a lakásellátásból, a profitorientált ingatlanpiac és az ingatlanfejlesztők érdekeit szolgálja.
Mit árul el a világjárvány a romániai lakhatási válságról?
A jelenlegi világjárvány egy sor olyan lakhatási egyenlőtlenségre és jogsértésre mutatott rá Romániában, amelyek nem a koronavírus, hanem az utóbbi harminc évben feltörekvő profitorientált lakáspolitika következményei. Mindazonáltal ezek a jelenségek még erőteljesebben megmutatkoznak az egyre elhúzódó járvány, a karantén és a gazdasági válság következtében.
A közszolgáltatások tartós elmaradottságát főként az egészségügyi rendszer hiányosságai – például a megfelelő mennyiségű ágy hiánya az állami kórházakban, az ingyen gyógyszerek hozzáférhetetlensége és a szakképzett munkaerő hiánya – tették nyilvánvalóvá. Az elmaradottság szintén kiviláglott a magánegészségügyi szolgáltatások magas áraiból, amelyeket sokan nem engedhetnek meg maguknak, és abból is, hogy az egészségügyi vészhelyzet idején a magánegységek nem voltak hajlandóak felajánlani ingyen a szolgáltatásaikat. Ezenfelül amikor vírusokról, betegségről és halálról beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a társadalmi és gazdasági tényezők meghatározóak az emberi egészség vagy annak hiánya szempontjából. Hatalmas egyenlőtlenségek vannak az életkilátás terén a különböző gazdasági háttérrel rendelkező emberek között. A várható élettartam eltérést mutat annak függvényében, hogy milyen életet kényszerülnek élni az emberek, és annak függvényében, hogy testük miként tudja megvédeni magát a betegségekkel szemben, ez pedig a lakhatási- és munkakörülményeiken, illetve étrendjükön is múlik. 2018-ban a születéskor várható élettartam Romániában 75,3 év volt, míg az európai uniós átlag 81 év, egyes tagállamokban még ennél is magasabb, például Svájcban (83,8 év), Spanyolországban (83,5), Olaszországban (83,4 év) és Svédországban (82,6 év).
Szintén hamar észrevehetővé vált a világjárvány alatt, hogy a nem megfelelő lakhatási körülmények között élő emberek képtelenek betartani a higiéniára és a távolságtartásra vonatkozó szabályokat, mely saját biztonságukat szolgálná. A lakhatási válságnak ezek a megnyilvánulásai most még kritikusabbá váltak sokak számára, akik túlzsúfolt lakásokban vagy lakónegyedekben élnek, vagy olyan közszolgáltatásokat nélkülöző lakásokban, ahol nincs bevezetve a víz; akik bizonytalanságokkal küszködnek informális vagy a társadalmi szabályoktól eltérő lakhatási körülményeik miatt; akik hajléktalanok, vagy akiknél fennáll a kilakoltatás veszélye a lakhatási költségek fedezésének képtelensége miatt stb. A felsorolt valós problémák a szociális lakásalap elmaradottságában gyökereznek, ami a romániai ingatlankészlet kevesebb mint 2%-át képezi.
A világjárvány okozta megrázkódtatás, amit nem csupán az emberek, hanem az állami intézmények és hatóságok is megéreztek, mindannyiunkat arra kellene figyelmeztetnie, hogy az élet sokak esetében ezelőtt sem zajlott normálisnak mondható körülmények között. Következésképpen várható lehetett volna, hogy a Covid-19 miatt bevezetett intézkedések nem korlátozódhatnak a világjárvány előtti „normális” életbe való visszatérésre, sokkal inkább olyan beavatkozásokra van szükség, amelyek a lakhatási válság fent említett megnyilvánulásaira jelentenek megoldást.
Milyen alternatívák képzelhetők el a járvány kontextusában?
Napjainkban az egészségügyi és gazdasági válságot illető optimista nézet, miszerint a munkások, főként a kulcsfontosságú gazdasági területeken dolgozók, újra tudnák tárgyalni érdekeiket munkaadóikkal a szakszervezeteken keresztül, megrendülni látszik. Mindazonáltal továbbra is jó ötlet béremelésről és munkavédelemről tárgyalni, mint az állami támogatás vagy adócsökkentés feltétele az ezekben részesülő cégek számára.
Mi, a lakhatási igazságosságért küzdő aktivisták, a következő lakhatással kapcsolatos intézkedéseket is szeretnénk belefoglalni az efféle potenciálisan létrejövő új egyezségekbe: a hajléktalanok és a lakhatásra alkalmatlan vagy túlzsúfolt épületekben élők számára kijelölt sürgősségi szociális lakások számának bővítése; a kilakoltatások betiltása; a családok támogatása, akiknek nem áll módukban fedezni a háztartási költségeket, és biztosítani számukra a vízhez, áramhoz, gázhoz vagy más fűtőanyaghoz való hozzáférést; illetve, nagy általánosságban egy közepes- és hosszútávú, önkormányzati lakásállomány felépítésére összpontosító program megvalósítása, hogy az állam biztosíthassa a szükséges lakhatási feltételeket a különböző településeken.
A jelenlegi válság azt mutatja, hogy a munka minden gazdasági tevékenységhez nélkülözhetetlen, nélküle a gazdaság nem tud működni (még a mostani pénzügyi kapitalizmus időszakában sem). A romániai munkaerő egyike a legkizsákmányoltabbaknak az EU-ban az alacsony bérezési rendszer és a magas lakásárakat diktáló privát lakásszektor miatt. Továbbá az egészségügyi krízis és a gazdasági válság megoldásának bizonytalansága mindannyiunkat rá kellene ébresztenie arra, hogy a Covid-19 miatt megbomlott „normalitás” valójában nem normális. Ugyanis nem nevezhető normálisnak, hogy az alkalmazottak csaknem fele minimálbérért dolgozik, ami nagyjából fele a minimális fogyasztói kosár értékének. Nem normális az sem, hogy annyi ember él túlzsúfolt helyiségekben vagy nem megfelelő körülmények között, esetleg nincs is tető a fejük felett, vagy kilakoltatás fenyegeti őket, mert az alacsony bevételükből képtelenek fizetni a lakbért, a jelzáloghitelt vagy a költségeket. Nem normális, hogy a közegészségügy nem képes ellátni a a gazdasági kizsákmányolás által elszegényített lakosságot még békeidőben sem, nem beszélve a járvány okozta válságos időszakról.
A 2020 márciusában a Lakhatásért Blokk/Blocul pentru Locuire által közzé tett Kiáltvány a Lakhatási Igazságosságért kimondja: „A jelenlegi sürgősségi szociális intézkedések szigorúak, ám nem elegendőek a járványügyi és gazdasági válságból való kilépés biztosításához. Nem elegendőek ahhoz, hogy a jövőben csökkentsék a hasonló válságok drasztikus hatásait, amelyek elkerülhetetlenek a kapitalizmusban. Alapvetően fontos, hogy ezt a válságot – a korábbiakkal ellentétben – ne a tőke javára »oldjuk meg«. Alapvetően fontos a strukturális alkalmazkodási programokat, amelyek a szabadpiacot és a költségvetési megszorításokat bérescseppként tüntetik fel, megszüntetni, és azokon túlmutató intézkedéseket tenni. Ezeket az intézkedéseket az elmúlt évtizedekben olyan nemzetközi szervezetek vezették be, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, különös tekintettel a »fejlődő országokra« és »feltörekvő gazdaságokra«, új és új kölcsönökért vagy a fejlett kapitalista államok »jó« világába való integráció ígéretéért cserébe. Ezek a politikai programok mindenütt és mindig a közszféra elleni intézkedéseket, megszorításokat és szegénységet jelentettek, az egészségügy, az oktatás és az állami lakhatás alulfinanszírozását, valamint a kapitalizmus alapvető logikájának követését: a haszonszerzés elvének (minden gazdasági és szociális szegmenst érintő) mindenek fölé rendelését. A Lakhatásért BLOKK fenntartja állítását: a válság leküzdése és az emberek érdekeit szolgáló igazságos társadalmi-gazdasági rend létrehozása érdekében az államnak be kell fektetnie a közszolgáltatásokba, különös tekintettel a szociális lakásokra. (…) Ideje az aránytalanul gazdagoknak visszafizetniük azokat a javakat, amit a munkaerő kihasználása, az ingatlanspekulációk, és az állami erőforrások kihasználása révén halmoztak fel a társadalom rovására. Radikális intézkedésekre van szükségünk annak biztosítása érdekében, hogy a válság utáni gazdasági rend az egyenlőség és a társadalmi igazságosság szabályai alapján szerveződjön. Ideje, hogy a világ minden táján élő, óriási profitot felhalmozó és hatalommal rendelkező kiváltságosak méltányosan vállaljanak részt a társadalomra nehezedő terhekből. Nagyobb mértékben kell hozzájáruljanak azon intézkedésekhez, amelyek minden ember egészségéhez és gazdasági biztonságához szükségesek. Ideje véget vetni annak a rendszernek, amelyben az ingatlanfejlesztők, a nagy tételben bérlők és a privát közműszolgáltatók hatalmas nyereséget termelnek azok rovására, akik egyik hónapról a másikra élnek!”
Tudomásul véve, hogy mennyire mérsékeltek voltak a kormány szociális, munka- és lakásjogokért tett lépései a szükségállapot idején, annak ellenére is, hogy a rendkívüli körülmények lehetőséget teremtettek egy megfelelőbb támogatás biztosítására a hajléktalanok, a kilakoltatás előtt állók, a magas bérleti díjakat fizetni képtelenek és a minimálbérért vagy még kevesebbért dolgozók számára, a Lakhatásért Blokk memorandumban fordult az elnökséghez, a kormányhoz, a parlamenthez és három minisztériumhoz. A jelenlegi járványügyi válság szociális és lakhatási válság is egyaránt. Maximális szükségállapot: tisztességes minimálbért és megfelelő szociális lakásellátást a leginkább érintett emberek számára című memorandumot 53 egyesület és több mint 100 civil szervezetben tevékenykedő és/vagy társadalmi aktivizmussal foglalkozó személy írta alá. A követelések többek között a következők: a közszolgáltatások, a szociális ellátás és különféle segélyek biztosítása a rászorulók számára a szükségállapot idején; a garantált minimáljövedelem növelése és tisztességes minimáljövedelemként való újbóli megállapítása, úgy, hogy az összeg fedezze a tisztességes megélhetéshez szükséges minimális fogyasztói kosár értékét; többféle úton növelni a szociális lakásalapot (építkezés, átalakítás, kisajátítás stb. által), hogy valóban megfeleljen a helyi igényeknek; az „első a lakhatás” modell alkalmazása a szociális lakások kiutalásában, és a kedvezményezettek támogatása, ameddig szükséges, egy integrált egészségügyi és szociális juttatásokból álló csomaggal.
A jelenlegi válság több témakör újbóli összekapcsolására és egy széleskörű társadalmi mozgalom létrehozására szólít fel. Emellett azt is újra kell gondolnunk, hogyan hozható létre egy egyenlőségen és társadalmi igazságosságon alapuló társadalom. Össze kell kötnünk az antirasszista, antinacionalista és feminista mozgalmakat, amik aztán csatlakozhatnak más nemzetközi megmozdulásokhoz is, egy kizsákmányolástól mentes, a profit uralma alól felszabadított társadalom érdekében. Tanúi lehettünk, ahogy a szükségállapot és a készenléti állapot alatt a román állam a militarizáció és a felügyelet eszközeit alkalmazta (látszólag) a vírus megfékezésére. Ez rámutat annak kockázatára, hogy az állam, hatalma megerősítése érdekében, nem az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok megszüntetésén dolgozik, mint ahogy az általában a jóléti államra jellemző, ehelyett inkább rendőrállammá alakul át, amely a megszorító intézkedéseket részesíti előnyben. Teszi mindezt azért, hogy továbbra is – a megszokott módon vagy új utakat keresve – az uralkodó kapitalista osztályt támogassa. Ezzel szembesülve, alternatívák keresése mellett politikai szubjektivitásunkat is újra kell gondolnunk.
Végül, de nem utolsó sorban a LevFem és a Transnational Solidarity Strike arról kérdezett minket, hogyan lehetne összekapcsolni küzdelmünket a régió más törekvéseivel egy transznacionális kezdeményezés keretei között. Felvetnék itt egy ötletet, ami kiegészítheti a bevándorló/transznacionális munkások kezdeményezéseit, ami a befogadó országban történő szerveződést illeti, olyan körülmények között, amikor sem a befogadó ország, sem az anyaország nem vállal felelősséget a dolgozók munkavállalói és lakhatási jogaiért. Ahhoz, hogy közösen lépjünk fel a kizsákmányolásuk ellen, ami a tőke országhatárokon átívelő szabad mozgásával áll kapcsolatban, érdemes lehet transznacionális tüntetések szervezésén gondolkodni a számos országban működő multinacionális cégek ellen.
Fordította Erőss Réka
Az eredetivel egybevetette Anghel Anna
