Közös remény (David Graeber)

Úgy tűnik, holtpontra jutottunk.

A kapitalizmus jelenlegi formájában kezd széthullani, de a pénzügyi intézetek vergődésének hála, nincs egyértelmű alternatívánk. A szervezett ellenállás gyenge és inkoherens: a globalizációkritikus mozgalom mára csak árnyéka egykori önmagának. Jó okunk van azt hinni, hogy egy generáció múlva a kapitalizmus nem létezik már, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy képtelen örökké fenntartani a korlátlan növekedést egy véges bolygón. Ezzel szembesülve következik általában a térdreflex: még a „progresszívok” is    bepánikolnak és ragaszkodni kezdenek a kapitalizmushoz, mert egyszerűen képtelenek egy olyan alternatívát elképzelni, ami nem rontja tovább a helyzetet.

Az első kérdés, amit fel kell tennünk: hogyan jutottunk ide?

Normális, hogy emberi lények képtelenek legyenek elképzelni, milyen lehetne egy jobb világ?

A reménytelenség nem természetes. Valami mindig kiváltja. Ha tényleg meg akarjuk érteni a mostani helyzetet, először meg kell értenünk, hogy az elmúlt harminc évben végbement egy átláthatatlan bürokratikus rendszer kiépülése; egy olyan óriási gépezeté, ami elsősorban és leginkább arra lett tervezve, hogy elpusztítsa az összes lehetséges alternatíva vízióját. Ez a világ vezetőinek abból a létező rögeszméjéből gyökerezik, hogy a társadalmi mozgalmak növekedése, felvirágzása és az alternatívák felmutatása láthatatlan maradjon; hogy azok, akik a már létező hatalmi rendszerek kihívóiként lépnek elő, soha, semmilyen körülmények között ne tűnhessenek győzteseknek. Hogy ezt elérhessék, kénytelenek voltak hadseregek, börtönök, rendőrségek, különböző személyi-, és vagyonőr cégek, rendőrségi és katonai információgyűjtő rendszerek és olyan propagandagépezetek láthatatlan apparátusát kiépíteni, melyek, ha nem is támadják a szebb jövőről kialakult képet, de félelembe, soviniszta konformitásba és puszta kilátástalanságba taszítják az embereket, aminek következtében minden, a világ megváltoztatására irányuló gondolat üres képzelgésnek tűnik.

Láthatjuk, hogy a szabad piac képviselőinek fontosabb ennek az aparátusnak a fenntartása, mint mondjuk egy életképes piacgazdaságé.

Hogyan másképp lehetne megmagyarázni például azt, ami az egykori Szovjetunióban történt, ahol azt hitték, hogy a hidegháború végével a katonaságot és a KGB-t is leépítik, a gyárakat pedig újra fel, a valóságban mégis ennek szöges ellentéte következett be? Ez csak egy, szélsőséges példa volt arra, ami mindenhol történik. Ez a rendszer gazdaságilag egyértelműen egy felesleges teher: a fegyverek, a biztonsági kamerák és a propagandagépezetek rendkívül drágák és semmit sem termelnek, ami azt eredményezi, hogy mélybe rántják magukkal az egész kapitalista rendszert és magát a Földet is.

A pénzügyi spirálok és a gazdasági buborékok végeláthatatlan láncolata egyértelmű következményei ennek a berendezkedésnek. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok lett a világ vezető katonai („védelmi”) nagyhatalma és a hamis biztonság legfőbb hirdetője. A gépezet célja az, hogy szétzúzza az emberi képzelőerőt és elpusztítsa az alternatív jövőképek megálmodásának lehetőségét. Ennek eredményeképpen már nincs mit elképzelni az egyre több és több pénzen és az adósságok kontrollálhatatlan spirálján kívül.

Mi is az adósság tulajdonképpen, ha nem elképzelt pénz, ami a jövőben viszont valóság lesz: jövőbeli profit, olyan munkások foglalkoztatásából, akik még meg sem születtek. A tőke tehát ennek a jövőbeli profitnak a vásárlása és eladása; ha valaki úgy hiszi, hogy a kapitalizmus örökké fog létezni, csak egyetlen gazdasági demokráciát tud elképzelni, ahol mindenki szabadon fektethet be – akár saját részüket is bevonhatják a jövőbeli profit vásárlásának és eladásának játékába, még ha ezt a profitot végül el is veszik tőlük.

A szabadság egyenlő lett azzal, hogy asszisztálunk saját örökös rabságunkhoz.

Mivel ez a buborék a jövőképek elpusztítására épült, amikor kipukkad nem marad más – ha csak egy pillanatig is – mint a semmi.

Ez a hatás azonban csak átmeneti. Ha bármit tanulhatunk a globalizációkritikus mozgalom történetéből akkor az az, hogy amint a nyitottság akárcsak legkisebb szikrája is felcsillan, a képzelet azonnal felszínre tör. Ez történt a ’90-es évek végén is, amikor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy békésebb világ felé haladnánk.

Az elmúlt ötven évben az Egyesült Államokban mindig ugyanaz a recept érvényesült, ha valahogy megvalósulni látszott a béke, felbukkant egy szélsőséges társadalmi mozgalom, gyakorlati tetteket és a demokráciában való aktív részvételt hirdetve, hogy alapjaiban rengesse meg a politikai életet. Az ’50-es évek végén az afroamerikai polgárjogi mozgalom; a ’70-es évek végén az antinukleáris mozgalom. A globalizációkritikus mozgalom ugyanezt tette, csak az egész bolygót átfogóan és magával a kapitalizmussal szembeszállva. Ezek a mozgalmak általában rendkívül hatásosak. A globalizációkritikus mozgalom különösképpen.

Kevesen értik csak, hogy azért tűnt fel, majd el olyan hirtelen, mert váratlanul gyorsan érte el legfőbb céljait. Egyikünk sem hitte volna amikor 1999-ben Seattleben vagy 2000-ben az IMF (Nemzetközi Valutaalap) washingtoni csúcstalálkozóján szerveztünk tüntetéseket, hogy nagyjából három, négy éven belül a WTO (Kereskedelmi Világszervezet) módszerei elavulnak, hogy a „szabad piac” ideológiája szinte teljesen hitelét veszti, és minden kereskedelmi szerződést, amit próbáltak ránk erőltetni – legyen szó az MIA-ról vagy az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezetről – visszaverünk, hogy a Világbank bukdácsolni fog, és az IMF hatalma a világ lakosságának egy jelentős hányada felett teljesen megszűnik. És mégis pontosan ez történt. Az IMF sorsa különösen megdöbbentő. A déli félteke egykori réme mára csak megtört maradványa egykori önmagának, hitelét vesztve, megalázottan kényszerül aranytartalékai kiárusítására, miközben elkeseredetten keresi következő globális küldetését.

Eközben a „harmadik világ adósságának” nagy része egyszerűen eltűnt. Mindezek egy olyan mozgalomnak a közvetlen eredményei, amelynek olyan hatásosan sikerült mozgósítani a nemzetközi ellenállást, hogy a hatalmon lévő szervezetek először hitelüket vesztették, ezután az Ázsiában, de főképpen a Latin-Amerikában regnáló kormányokat saját lakosságuk kényszerítette arra, hogy ellenálljanak a nemzetközi pénzügyi rendszerek blöffjeinek .

A legfőbb oka, hogy a mozgalom összezavarodott, az volt, hogy senki nem számolt azzal, nyerhetünk is.

Természetesen van egy másik ok is. Semmi sem rémíti meg annyira a világ, de különösképpen az Egyesült Államok vezetőit, mint az alulról szerveződő demokrácia. Amikor egy őszintén demokratikus mozgalom felbukkan – különösen, ha egy olyan, ami a civilek ellenállására és a közvetlen cselekvésre épít, mindig ugyanaz a reakció fogadja; a kormány azonnali engedményeket tesz (jól van, szavazhattok!; oké, semmi atom!), aztán katonai feszültséget generál külföldön. Ezzel a mozgalmat arra kényszerítik, hogy háborúellenes mozgalommá alakítsa át magát, ami a legtöbb esetben egy sokkal kevésbé demokratikus szervezetet eredményez. Így lehet, hogy az afroamerikai polgárjogi mozgalmat Vietnám követte, az antinukleáris mozgalmat az el salvadori és nicaraguai harcok, a globalizációellenes mozgalmat pedig a „War on Terror”.

Ez az a pont, ahol rájöhetünk, hogy ezek a „háborúk” milyen célt szolgáltak valójában: egy hanyatló hatalom kapkodó és nyilvánvalóan kudarcra ítélt erőfeszítései voltak, hogy egy bürokratikus hadigépezet és a spekulatív tőke kapitalizmusának sajátos elegyét folyamatos globális állapottá tegye. Az, hogy ez a rothadó rendszer hirtelen összeomlott 2008 végén – legalábbis részben –, annak köszönhető, hogy egy olyan mozgalom elvégezte már a munka nagy részét, amely a 9/11 következményeképp megerősödő korlátozásokkal szemben, és a megdöbbentő kezdeti sikerek tükrében felmerülő „hogyan tovább?” zavarában szinte teljesen eltűnt a színről.

Persze, nem teljesen.

Egyértelműen a népi képzelet feltámadásának határán állunk.

Ez nem kéne, hogy ekkora gondot okozzon. A legtöbb hozzávaló már megvan. A probléma az, hogy az érzékeinket gúzsba kötötték a könyörtelen propaganda évtizedei, és már észre sem vesszük őket. Gondoljunk itt most a „kommunizmus” fogalmára. Kevés olyan fogalom van, amit ennyire becsmérelnek.

Az általános vélekedés, amit hajlamosak vagyunk mi is gondolkodás nélkül elfogadni az, hogy a kommunizmus egyenlő az állami fennhatóság alatt működő gazdasággal és hogy nem több holmi utópisztikus álomnál, hiszen a történelem már bebizonyította, hogy egyszerűen „nem működhet”. A kapitalizmus pedig, bármilyen kellemetlen is, az egyetlen opció, ami marad. Pedig a kommunizmus érvényesül mindig, amikor a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elv válik az emberek cselekedeteinek mozgatórugójává – vagyis mindig, amikor emberek együtt dolgoznak, hogy valamit elérjenek. Ha ketten javítanak egy csövet és az egyikük azt mondja „Légy szíves, adj egy fogót!”, akkor a másik nem úgy válaszol, hogy „Nekem az miért jó?” (Feltéve persze, ha valóban meg akarják javítani a csövet.) Ez igaz még akkor is, ha történetesen a Bechtel vagy a Citigroup alkalmazottjairól beszélünk. Még ők is a kommunizmus elveit alkalmazzák, mert valójában csak azok tudnak működni.

Ugyanebből az okból kifolyólag térnek vissza városok vagy akár egész országok a természeti katasztrófákat és gazdasági válságokat követően a kommunizmus egyfajta rögtönzött változatához (néhányan mondhatják, hogy azért, mert ezek között a körülmények között a piacok és a hierarchikus rendszerek megengedhetetlen luxusnak számítanak.)

Minél több kreativitást igényel egy munka, minél több embernek kell improvizálnia egy feladat elvégzéséhez, annál egyenlőbb lesz a létrejött kommunizmus: ezért van az, hogy még a republikánus informatikusok is kis demokratikus kollektívákat hoznak létre, amikor új szoftverek fejlesztésével próbálkoznak. Az autokratikus, vagy akár    a fasiszta jellegű kommunizmus csak akkor állhat elő egy munkahelyen, ha a munkában szabályokat állítanak fel és unalmassá teszik azt, mint például a gyártósorok mellett. De a tény az, hogy még magánvállalkozások is vannak, belső működésüket tekintve, kommunisztikus elvek mentén szervezve.

A kommunizmus tehát már itt van. A kérdés csak az, hogy hogyan tudnánk még demokratikusabbá tenni. A kapitalizmus a kommunizmuson való túllendülés egy módja – de mint azt a tapasztalat mutatja, egy katasztrofális módja. Egyértelmű, hogy egy jobban működő alternatívát kell találnunk: lehetőleg egy olyat, ami nem ugraszt minket szisztematikusan egymás torkának.

Mindennek tudatában könnyű megértenünk, hogy a kapitalisták miért hajlandóak különösen sok erőforrást feláldozni a reménytelenség-gépezet működtetése érdekében.

A kapitalizmus nem csak egy silány alternatívája a kommunizmusnak: köztudott, hogy periodikus hajlama van a széthullásra. Amikor ez megtörténik, az ezen nyerészkedőknek meg kell győzniük mindenkit – leginkább a szakembereket, az orvosokat, a tanárokat és gazdasági szakértőket – hogy nincs más lehetőség, mint kötelességtudóan megpróbálni újra összerakni a rendszert, hogy valami olyasmi legyen a végeredmény, mint ami eredetileg volt. Ez figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a legtöbben, akik részt vesznek a rendszer újjáépítésében, egyáltalán nem is szimpatizálnak vele és van legalább egy homályos sejtésük arról – a mindennapi kommunizmus megszámlálhatatlan mennyiségű tapasztalása révén – hogy muszáj lenne megalkotni legalább egy kevésbé ostoba és igazságtalan alternatívát.

Ez az oka annak – ahogy azt a nagy gazdasági világválság megmutatta –, hogy bármilyen elfogadhatónak tűnő alternatíva létezése, még ha az olyan kétes is, amilyen a Szovjetunió volt az 1930-as években, a hanyatlást látszólag megoldhatatlan politikai válsággá változtathatja.

Akik fel akarják forgatni a rendszert, korábbi keserű tapasztalataik révén már megtanulták, hogy az államokban nem bízhatunk. Az elmúlt évtizedben a kölcsönös segítségen alapuló szervezetek ezer féle módon fejlődtek ki, ezek legtöbbje azonban fel sem került a globális média radarjára. Pedig igazán sokfélék lehetnek: a kis cégektől vagy vállalatoktól egészen a hatalmas antikapitalista kísérletekig bármiről beszélhetünk, például elfoglalt gyárakról Paraguayban és Argentínában, vagy önszerveződő    teaültetvényekről és halászatról Indiában, autonóm intézményekről Koreában, felkelő közösségekről Chiapasban vagy Bolíviában, földnélküli parasztok összefogásáról vagy szomszédok szövetségéről, amik feltűnnek mindenütt, ha a hatalom és a tőke rossz irányba húz.

Lehet, hogy nem is ideológiai alapon szerveződtek, sőt ezek a közösségek nagy valószínűséggel nem is tudnak egymásról, de mind ugyanannak a vágynak köszönhetően jöttek létre,ami szerint meg kell szabadulnunk a tőke logikájától. Sok helyen van már együttműködés. A „szolidáris gazdaság” minden kontinensen létezik, legalább nyolcvan különböző országban. Arra a pontra jutottunk, ahol azon gondolkozhatunk, hogyan kössük össze őket globális szinten, új mintákat teremtve Földünk közösségének, hogy egy valódi lázadó civilizációt hozzunk létre.

Ezek az alternatívák szétzúzzák azt a késztetést, hogy a rendszert ugyanazon minta mentén kell újra és újra összerakni – ezért lett a globális kormányzás legfontosabb célja, hogy eltörölje őket, vagy ha ez nem lehetséges, elérje legalább azt, hogy senki ne tudjon róluk. Ennek tudatosítása lehetővé teszi számunkra, hogy minden, amit éppen teszünk, új megvilágításba kerüljön.

Rá kell ébrednünk, hogy mind kommunisták vagyunk, amikor együtt dolgozunk, mind anarchisták vagyunk, mikor egy problémát anélkül oldunk meg, hogy rendőrhöz vagy ügyvédhez fordulnánk, mind forradalmárok vagyunk, amikor valami igazán újat alkotunk.

Felmerülhet a kifogás: egy forradalom nem kötheti magát ehhez. Ez igaz is. Ebben a tekintetben a nagy stratégiai viták csak most kezdődnek. Egyébiránt, lenne egy javaslatom. A népi mozgalmak legalább ötezer évig az adósságok okozta problémákra fókuszáltak – már jóval a kapitalizmus előtt is. Ennek oka van. Az adósság az egyik valaha volt leghatékonyabb eszköz, amit azért alkottak meg, hogy olyan viszonyokat normalizáljon és tegyen morálisan elfogadhatóvá mindenki számára, amelyek erőszakon és az erőszakos egyenlőtlenségen alapulnak. És amikor ez a trükk már nem működik,    felrobban minden. Épp, mint most. Egyértelmű, hogy az adósság a rendszer legnagyobb gyengesége; a pont, ahol kicsúszik bárki irányítása alól, viszont határtalan lehetőséget is nyújt a szerveződésre. Beszélhetünk az „adósok lázadásáról” vagy az „adósok összefogásáról”.

Talán kezdhetnénk mondjuk egy fogadalommal a kilakoltatások ellen;    egy ígérettel – szomszéd a szomszédnak –, hogy támogatjuk egymást, ha bármelyikünket el akarnák üldözni az otthonából.

A küldetésünk nem csak abból áll, hogy kihívjuk az adósság regnáló hatalmát és a kapitalizmus valódi lényegét – morális alapját –, amiről most kiderült, hogy csak egy csomó megszegett ígéret, hanem hogy valami újat is létrehozzunk.

Az adósság végül is csak ennyi: egy ígéret, a mai világ pedig hemzseg be nem tartott ígéretektől. Beszélhetnénk itt arról az ígéretről is, amit az állam tett nekünk; mondjunk le arról, hogy magunk, együtt intézzük a saját ügyeinket, cserébe biztonságban leszünk; vagy arról, amit a kapitalizmus tett – hogy királyként élhetünk, ha hajlandóak vagyunk vásárolni a kollektív alárendeltség részvényeiből.

Mindez összeomlott. Csak az maradt, amit egymásnak ígérhetünk. Közvetlenül. Gazdasági és politikai bürokrácia nélkül.

A forradalom azzal a kérdéssel kezdődik, hogy szabad nők és férfiak milyen ígéreteket tesznek egymásnak és hogyan teremtünk ezekből egy másik világot.