Bár úgy tűnhet, hogy a neoliberális konszenzus néhány nyugati országban törést szenvedett, a posztszocialista térségben a privatizáció és az individualizáció olyan erősek, hogy aligha beszélhetünk a neoliberális rend válságáról.
Nyugaton a változás még elképzelhetetlenebb, forradalomról vagy partizánokról nem is lehet komolyan beszélni. A forradalmat és az emancipációt az európai ember általában Kurdisztánban és Chiapasban próbálja megtalálni, miközben valójában sokkal közelebb is van rá példa – mégpedig az orosz anarchista háborúellenes ellenállásban.
Az Anarcho-kommunisták Harci Szervezete (BOAK) egy olyan szervezet, amely gerillatámadásokat hajt végre az orosz területeket összekötő vasútvonalak ellen. A háború vasút nélkül nem lehetséges.
Az ukrán és az orosz vasúti nyomtáv egyforma szélességű, ez megmagyarázza, hogy miért voltak olyan súlyosak a harcok Herszon, Melitopol és Marjupol körül – az orosz hadseregnek hozzáférést biztosított a közlekedési infrastruktúrához, ugyanakkor a vasút gyenge pont: egyszerűen nem lehet több ezer kilométernyi vágányt megvédeni.
A „vasúti háború” a második világháború idején kezdődött a szovjet Belaruszban, de a közelmúltban újraéledt, először Belaruszban (kibertámadások, közvetlen akciók és munkássztrájkok révén), majd az Orosz Föderáció területén.
Ma számos földalatti sejt működik Oroszország szerte. Céljuk, hogy a háborút a vasúti érhalózat megszakításával megállítsák. Kiderült, hogy ez elég könnyű (pl. elég a szürke dobozt leégetni, amit néha a vasutak mellett látni, mivel ez a doboz egy jelző, központosító és blokkoló rendszer). Más meglepően egyszerű recepteket is lehetett találni a csoport telegram csatornáján a vasutak megállítására.
A BOAK másik tevékenysége a hadsereg toborzóközpontjai elleni molotov-támadások. Ezeket a támadásokat videóra rögzítik, hogy bemutassák a közvetlen, vagy direkt akció jelentőségét – ezt könnyű végrehajtani, bárki meg tudja ismételni, és az eredmény -a lángoló épület- azonnal látható. Itt és most, ez a változás, egy valóságos prefiguráció. Ráadásul arra kényszeríti a hatóságokat, hogy pénzt költsenek a toborzóközpontok védelmére, beleértve az adatok védelmét is, továbbá a média figyelmét a letartóztatásokról magukra az akciókra tereli. 2022 nyarától novemberig 52 támadást hajtottak végre, a hatóságok a gyújtogatások 48%-át derítették fel.
Beszélgetés a BOAK egy tagjával:
Mesélnél nekünk az oroszországi forradalmi anarcho kommunista mozgalom fejlődéséről a háború kezdete óta – ideológiai, taktikai és stratégiai szempontból is?
Nem mondhatjuk, hogy a mozgalom ideológiai szempontból drámai változásokon ment volna keresztül a háború kezdete óta. Általában véve az elmúlt néhány évben nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz rendszer nyílt fasizálódáson ment keresztül. Ez a fejlemény csak még jobban megerősítette az ideológiai meggyőződésünket.
A taktikák és stratégiák tekintetében a helyzet általában hasonló. A fenti körülmények azonban a szélesebb nyilvánosság számára is nyilvánvalóvá váltak, és megfigyelhetjük a szélesebb ellenzéki körökkel való koordináció és interakció növekedését. Azokkal, akik ideológiailag közel állnak hozzánk, együtt gondolkodunk a lehetőségeinken. Vannak olyan szervezetek is, amelyek nem teljesen anarchisták, de együttműködünk velük. Például a Fekete Híd (Csernoje Znamja) [egy partizánszervezet, amely egyebek mellett a választások megzavarására szólít fel, ami különösen érdekes stratégia, mivel az orosz rendszer legitimitása nagyban támaszkodik a választásokra] vagy a Szabadság és Akarat (Szvoboda i Volja).
A történtek fényében a forradalmi anarcho-kommunista megközelítés megmutatta relevanciáját mind a hatalom megváltoztatásához vezető módszerek, mind pedig az eszménykép szempontjából, amelyet a forradalom után szeretnénk elérni, hogy elkerüljük a jelenlegihez hasonló szerencsétlen események megismétlődését.
Ugyanez a kérdés az elnyomással kapcsolatban – hogyan változtak a közelmúltban, és hogyan változott az elnyomással szembeni ellenállás taktikája?
Ezt nehéz megmondani. Egyrészt nem mondhatjuk, hogy a biztonsági szolgálatok és a rendőrség másféleképpen kezdte kezelni a szervezetünket. Másrészt viszont azt látjuk, hogy az orosz hatóságok által alkalmazott elnyomó módszerek bár alapvetően nem változtak, de egyértelműen erőteljesebbek és kiterjedtebbek lettek. Az anarchistákkal szemben alkalmazott kínzások már korábban is általánosak votak, viszont a hatóságok most már nemcsak az anarchistákat, hanem családtagjainkat is üldözik (ami korábban csak Fehéroroszországban fordult elő). Ezért azoknak, akik csatlakoznak a harchoz, meg kell érteniük, hogy nagyfokú tudatosságra és szigorú titoktartási protokollokra van szükség. Ez nem játék és szórakozás. [Itt érdemes megjegyezni, hogy 2022.12.21-én az orosz Állami Duma elfogadott egy törvényt, amely szabotázsért életfogytiglani börtönbüntetést ír elő, viszont a szabotázs fogalma nincs egyértelműen megfogalmazva, így könnyen használható politikai leszámolásra].
A felkelések tapasztalata azt mutatja, hogy nem számíthatunk hirtelen forradalmi lavinára vagy arra, hogy az emberek maguktól felébrednek. Sokkal inkább, hogy legtöbbször passzívak maradnak. Ezen a ponton fontos, hogy szervező munkát végezzünk a munkahelyeken, és felkészüljünk egy esetleges általános sztrájkra. Lehetséges-e ilyen tevékenység Oroszországban és folyik-e ilyen? Az orosz gazdaság sajátosságait figyelembe véve ezeknek az aktivitásoknak ki kellene terjednie a természeti erőforrások kitermelésének és előállításának ágazataira. Milyen kilátásai vannak a radikális baloldali mozgalmaknak ezen a területen?
Az a munka, amiről kérdezel, nagyon fontos a forradalom esélyeinek növelése és az azt követő társadalmi újjászervezés sikerének szempontjából. Lehetővé teszi mind a hatalomra gyakorolt gazdasági befolyás elérését, mind pedig olyan szervezeti struktúrák létrehozását a munkahelyeken, amelyek később felhasználhatók a termelés munkáskollektívák közvetlen irányítása alá helyezésének folyamatában.
Érdemes megemlíteni, hogy úgy gondoljuk, hogy az általános sztrájk csak más ellenállási módszerekkel, például tömeges tiltakozó akciókkal és gerilla akciókkal kombinálva lehet sikeres.
Sajnos a 2020-as fehéroroszországi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha az emberek passzívak, akkor nagy az esélye annak, hogy nem állnak készen az általános sztrájkra sem. Hozzá kell tenni, egy általános sztrájk óriási koordinációt igényel a kollektívák között.
A más taktikákkal nem kevert sztrájkok legnagyobb hátránya, hogy a sztrájk egy kitartáson alapuló konfrontáció. Ki bírja tovább: a sztrájkoló munkások (akiknek ki kell fizetniük a hiteleiket, etetniük kell a családjukat stb.) vagy a tőkés, aki több erőforrással rendelkezik? A hatalmas jövedelemkülönbségek összefüggésében, ahogyan most is, a kapitalistáknak minden esélyük megvan arra, hogy megnyerjenek egy ilyen küzdelmet. De itt megint arról van szó, hogy a sztrájkokat elkülönített eszközként, más módszerek nélkül alkalmazzák. Ha megfosztjuk az ellenséget a pénztől, és egyidejűleg más frontokon is támadunk, az nagyban növeli a siker esélyeit.
Ami a kérdést illeti, hogy most folyik-e hasonló tevékenység, sajnos nem sok sikerrel büszkélkedhetünk. Ilyen jellegű munkát már végeztek kommunista szervezetek (a Kurier szakszervezet stb.), de a velük való együttműködés eddig nehézkes volt számos ideológiai különbség miatt. Tekintettel korlátozott erőforrásainkra és arra, hogy a föld alatt kell maradnunk, egyedül nem tudjuk megcsinálni.A bányászati és feldolgozóipari ágazatokról nincs infromációnk..
Tudnál még néhány szót szólni a stratégiájáról, ami a munkahelyi szervezési munkával kapcsolatos, tekintettel a korábban említett nehézségekre?
Valószínűleg nehéz elképzelni egy forradalmat a gazdaság leállása nélkül, már csak azért is, mert az emberek bármilyen bevonása a forradalmi harcba a termelésből való kiszakadásukhoz, így a gazdaság leállásához vezetne. Azt azonban felvázolhatjuk, hogy egy ilyen leálláson túl mit lehet tenni egy forradalmi stratégia keretében.
Ezek a következő szempontok: alulról szerveződő gerillaharc indítása, amely a gazdaság és az elnyomó apparátus meggyengüléséhez is vezet.
Ahogy az állam gyengül, a hibái úgy vezetnek növekvő instabilitáshoz. Az egyik ilyen hiba pedig az események lavinájának elindítója lehet. A forradalmi szervezetnek ebben a pillanatban fontos szerepe van: fel kell erősíteni ezt a helyzetet, és meg kell akadályozni a lecsillapodást. Ez lehet a tömeges akciók vagy sztrájkok kezdete.
Ezen a lépcsőfokon a forradalmi szervezet fő szerepe az események gyorsítása, a hatóságok erőgyűjtésének megakadályozása és az elnyomó apparátus elleni küzdelem (pl. a tüntetők és sztrájkolók védelme a rendőrség támadásaitól, erőforrásaik és szervezeti bázisuk elfojtása).
Az is nagyon fontos, hogy folyamatosan részt vegyünk az eseményekben azzal a céllal, hogy segítsük az embereket az önszerveződésben, hogy kristályosodási központokként szolgáljunk, amelyek körül kialakulhatnak az önszerveződő formák, hogy a felgyülemlett energiák ne szálljanak el, hanem szilárd struktúrákat hozzanak létre.
Ennek eredményeként az emberek erőfeszítéseinek koordinálása a hatalom lerombolásának és újjászervezésének feladatai körül (azaz a fennálló kormányzat feloszlatása, az államapparátus épületeinek elfoglalása és a népi önkormányzat bizottságainak megalakítása, amelyek a társadalom átalakításának feladatait vállalják), a forradalom védelmezőinek felfegyverzése stb.
Általánosságban ez a stratégia. De természetesen a valóság változtatásokat hozhat ebbe a tervbe.
A forradalommal kapcsolatos másik kérdés az 1917-es tapasztalatokra vonatkozik. Az a forradalom hosszú távon nem érte el emancipációs céljait, többek között azért, mert a tömegek gondolkodása nem volt felszabadult. Ennek a forradalomnak az eredménye az volt, hogy egy diktatúrát egy másik váltott fel. Az emancipáció a politikai nevelés hosszú folyamata. Úgy gondolod, hogy most lehet a megfelelő pillanat egy forradalomra Oroszországban, ahol még mindig sokan hisznek az állami propagandának, mások elhagyják az országot, viszont az önszerveződés tapasztalata nagyon korlátozott?
Azt mondhatjuk, hogy a forradalom valószínűségét tekintve a mai a legjobb pillanat az elmúlt éveket tekintve. Nem valószínű, hogy lesz ennél jobb. Az 1917-es tapasztalat azt mutatja, hogy a probléma nem csak az, hogy a gondolkodás nem volt emancipált a forradalom előtt. Elvileg nehéz elképzelni, hogy egy diktatúra alatt ilyen lehetőség volt. És ha a gondolkodás emancipált, akkor az azt jelenti, hogy a diktatúra soha nem volt különösebben erős, az emberek úgy gondolják, hogy a dolgok nem is olyan rosszak, nincs szükség forradalomra, és a reformokkal lehet társadalmi változásokat elérni. Úgy gondoljuk, hogy ha a diktatúra gyengébb, akkor nehezebb az embereket a forradalmi harcra agitálni (még abban az esetben is, ha a szabadságukat valójában a kizsákmányoló kapitalizmus korlátozza – egy olyan rendszer, amit választásokkal nem lehet megváltoztatni.
Az 1917-es kortársak visszaemlékezéseit tanulmányozva észrevettük, hogy maga a forradalom folyamata drámai ugrásokhoz vezetett a tudat emancipációjában. A forradalmi kreativitás hulláma (nemcsak kulturális értelemben, hanem a társadalom, a termelés stb. forradalmi átalakulása szempontjából is) valóban gigantikus volt. De olyan erők fojtották el, amelyek a célt nem a társadalom emancipációjában, hanem a társadalom totalitárius formák szerinti átrajzolásában látták.
Hogy ne ismétlődjön meg tehát ez a szomorú tapasztalat, nagyon fontos, hogy az tekintélyellenes baloldal ne csak a rendszer lebontására és egy új rendszer építésére összpontosítson, hanem az emberek és a forradalom védelmére is – akár fegyverrel a kézben – azokkal szemben, akik megpróbálják elnyomni őket.
Az 1917-es tapasztalat kétségtelenül sokrétű abban az értelemben, hogy annak érzékelése nagyban függ attól, hogy milyen prizmát használunk a vizsgálatához. A következtetések eltérőek lehetnek, és úgy tűnhet, hogy olyasmit mondunk, amit az anarchisták már 1917-ben is alkalmaztak. Általánosságban, a mi felfogásunk szerint az anarchista mozgalom hibáit a következőkben lehet megnevezni:
1) túlságosan nagy bizalom a felszabadult emberek akaratában, akik majd maguktól megoldják a dolgokat. Végül a folyamatot irányító erők elfogják és elfojtják a népi kreativitás hullámát. Úgy gondoljuk, hogy nem szabad habozni egy olyan anarchista szervezet létrehozásával, amely segít az embereknek az tekintélyellenes módon mozogni. Itt természetesen nem a bolsevik avantgárdra gondolunk, ami a munkáspárt élcsapatának álcája alatt bitorolta a hatalmat. Inkább valami olyasmire gondolunk, mint amit a Kurdisztáni Munkáspárt tesz, vagyis a közvetlen demokrácia alapján működő antiautoriter tanácsok létrehozásának segítése, és az, hogy megakadályozzák a diktatúrába való visszacsúszást. Vagyis nem a nép helyett hoz döntéseket, de megvédi a struktúrát a tekintélyelvű erőktől.
2) Túlságosan is a szövetségesekre támaszkodik a forradalmi folyamatban. Nem gondoljuk, hogy el kell választanunk magunkat mindazoktól, akik nem liberálisok, vörösök stb. Fontos hangsúlyozni, hogy a nyíltan autoriter és az anarchista eszmékkel szembenálló csoportok nem elvtársak. Hisszük, hogy az anarchistáknak ki kell tartaniuk az eszméik mellett, és készen kell állniuk arra, hogy megvédjék azokat, hogy ne szúrjanak újra hátba, ahogyan az a múltban történt.
A kelet-európai régióban vagyunk – mik az állam elleni harc sajátosságai ebben a régióban általában, és mik az orosz imperializmus sajátosságai?
Az orosz imperializmus sajátosságai között talán a belső gyarmatosítást említhetjük. A központi régiók a periféria kollektív kizsákmányolóiként működnek. Ezzel megteremtik a feltételeket a legaktívabb emberek migrációját a központba. Ez egy paradox helyzet létrejöttéhez vezet. Egyrészt Moszkva és Szentpétervár a legaktívabb a tiltakozások tekintetében, másrészt viszont az itt élők nagyobb vagyonnal rendelkeznek, ami elitista jelleget kölcsönöz a tiltakozásoknak. Magasabb rendű dolgokat követelnek (tisztességes választások, szólásszabadság stb.), nem pedig a mindennapi gazdasági problémák megoldását, ezért az emberek többsége kevésbé hajlandó ezekért radikális lépéseket tenni. Ezeket a tiltakozásokat a távoli régiókban kevésbé értik meg és támogatják.
Emellett az állammal való küzdelem bizonyos sajátosságait a szovjet múlt és az 1990-es évek határozzák meg. Az, hogy az emberek mit tartottak jónak vagy elvetendőnek a szovjet múltból, az egyén tapasztalataitól függően változik. Ez megnehezíti egy „szép jövő” közös képének kialakítását, amely lelkesítené és összefogná az embereket.
Néha azt hallani egyes aktivistáktól, hogy az orosz imperializmus egyik lehetséges megoldása Oroszország felbomlása. Mit gondolsz erről?
Itt egy kettős hozzáállásról van szó. Nem hiszünk abban, hogy Oroszország erőszakos felbomlása (különálló államokra) olyasmi, amire törekednünk kellene. A régiók nagyfokú gazdasági összefonódása miatt az ilyen folyamatok mindenkit érintenének, és nagy valószínűséggel lennének az etnikumok közötti konfliktusoknak új epizódjai, mint a 90-es években.
Másrészt egész népek erőszakos bebörtönzése nyilvánvalóan nem a mi ideálunk. Gyakorlati megfontolások alapján azt mondhatjuk, hogy egy kisebb országban könnyebb forradalmat szítani, de az átalakulást összességében megvédeni jobb.
Úgy véljük, hogy jó lenne véget vetni az Orosz Föderáció birodalmi törekvéseinek. Mi a megoldást a valódi föderalizmus szellemében látjuk, a moszkvai hatalmi központból az egyes régiókban működő tanácsok és bizottságok irányába történő elmozdulással, a belső döntéshozatalban stb. a legszélesebb körű autonómiára való áttéréssel, de a régiók közötti koordinációs tanácsok és struktúrák, valamint a gazdasági kapcsolatok (és újak kiépítése) megőrzésével. azaz dezintegráció, szétesés nélkül.
Milyen ideológiai alapon lehetséges egyesíteni a radikális baloldalt Ukrajnában, Fehéroroszországban, Oroszországban és a régió más államaiban?
Úgy gondoljuk, hogy az anarchokommunizmus, föderalista komponenssel, azaz regionális autonómiával, imperializmus nélkül, de koordinációval, mindig releváns.
Az ukrán anarchisták most az orosz beavatkozás elleni harc frontvonalában vannak (csakúgy, mint az orosz és fehérorosz anarchisták, akik a háború idején Ukrajnában voltak, vagy később oda tudtak költözni). Az orosz és fehérorosz anarchisták egy második frontot nyitottak a hátországban. Az információs hadviselés vonalán van együttműködés, segítségnyújtás a hírek, és az elméleti anyagok és módszerek terjesztésében is. Továbbá pénzgyűjtés a közös feladatokra és a politikai foglyok támogatására.
Milyen következtetéseket vontatok le a 2020-as fehéroroszországi tüntetésekből? Voltak-e más mérföldkőnek számító események a régióban, amelyek befolyásolták a gondolkodásotokat és taktikátokat?
Biztosabbá váltunk abban, hogy a baloldali erők aktív szerepet játszanak a tiltakozások koordinálásában (szemben a tömeg kezdeményezéseinek egyszerű követésével). Emellett fontos, hogy ne hagyjuk, hogy a tiltakozás alább hagyjon, és védekezésbe menjen át (békés tiltakozás stb.), mert ilyenkor a hatóságok hajlamosak átvenni a kezdeményezést.
A fehéroroszországi tüntetés mellett figyelemmel kísértük a kirgizisztáni és kazahsztáni felkeléseket is, amelyek szintén 2020-2022-ben zajlottak. Kirgizisztán megmutatta, mi történik, ha a lázadók nem hátrálnak meg, hanem felerősítik a nyomást.
Egy másik interjúban azt mondtad, hogy az olyan anarchista szervezetek hagyományát követitek, mint a Fekete Lobogó vagy a Dél-orosz Anarchista-Szindikalista Csoport. Mondd el konkrétabban, hogy ideológiailag vagy taktikailag a tevékenységetek milyen módon folytatja az övékét? Hogyan dolgoztok a történelmi emlékezettel? Csehországban például a (bolsevik) kommunista időszak megsemmisítette az anarchista mozgalom történelmi örökségét, amely az 1990-es években inkább a nyugati tapasztalatokból, mint a cseh anarchizmus korábbi hagyományából fejlődött.
Mi a kelet-európai forradalmi anarchista hagyomány követőinek tekintjük magunkat. A Fekete Zászló és a Dél-orosz Anarchista-Szindikalista Csoport, amelyek egyébként egykor heves vitát folytattak egymással, ideológiailag és taktikailag is inspirálnak minket.
Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, a múlt század eleji elődeinkhez hasonlóan mi is követjük a forradalmi harc szerves megközelítését, az alkalmazás alatt itt az emberi lény olyan megközelítését értjük, ami az emberi tevékenység minden területére vonatkozik. A forradalmat is ebben az értelemben értjük – ez nem csupán a hatalmon lévő emberek, de még csak nem is a politikai rendszer megváltoztatását jelenti, hanem egy széleskörű társadalmi változást, nemcsak az emberek közötti, hanem az emberek és a természet közötti viszony megváltozását is. Kiállunk a politikai, a gazdasági forradalom és a forradalmi harc folytatása mellett az egyén teljes felszabadulásáig. A korlátozott célok lecserélése az integrális szemlélet nélkül nem vezet a rendszer általános változásához – a megdermedt viszonyok akadályozzák ezt a fejlődést.
Ha megnézzük a BOAK gyakorlatát, láthatjuk, hogy akcióink elsősorban a Putyin-diktatúra és az általa kirobbantott háború ellen irányulnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy céljaink a Putyin-diktatúra megsemmisítésére korlátozódnak. Végső célunk az anarchista kommunizmus, amelyet mind a diktatúrák, mind a burzsoá „demokráciák” alternatívájának tekintünk.
Ami a taktika folytonosságát illeti, mi a harci gerillamódszerek hívei vagyunk. Ezenkívül arra törekszünk, hogy a harci módszereket a dolgozók széles tömegei is elfogadják, és ez a kizsákmányolók elleni népi gerillaháborúhoz vezethet.
Rendszeresen történelmi anyagokat teszünk közzé a múlt hősies forradalmárairól és küzdelmeikről. Szeretnénk, ha a sok évvel ezelőtt élt elvtársak emléke tovább élne az új közvetlen akciókban és a rendszer elleni támadásokban.
Milyen az anarchista elképzelés Ukrajna, Oroszország és a kelet-közép-európai régió háború utáni jövőjéről?
Ukrajnával kapcsolatban némileg nehéz jósolni, mert, ahogy mi hisszük, a győzelem legjobb esetben is, egy a nyugathoz hasonló demokrácia megszilárdulásához vezet. Ebben az esetben talán, ez termékenyebb talaj lehet az anarchista eszmék fejlődésének, megerősödésének és elterjedésének a társadalomban. Tekintettel az anarchisták aktív részvételére az ellenállásban, az is valószínűsíthető, hogy megszilárdítják magukat a politikai közéletben, így nagyobb lehetőségük lesz eszméik megvalósítására.
Ami Oroszországot illeti, a fent leírt irányba tekintünk – egy föderatív köztársaság, a régiók széleskörű autonómiájával, amely az anarchokommunizmus elvei mentén alakul át, a politikai és gazdasági rendszer átszervezésével a közvetlen demokrácia szellemében, a környezet humanizálásával és az ökológiai problémák megoldásával.
Valószínű, hogy ha ez a fejlődési irány az Orosz Föderációban sikeres lesz, akkor várható, hogy a szomszédos régióink is ebbe az irányba fognak haladni: Ukrajna, Közép-Európa és tudja fene, akár, az egész világ ( nevet).
Röviden, mond el, hogyan tudunk segíteni a posztszovjet államokon belülről és kívülről?
Három javaslat jut eszembe:
1) Nyomást gyakorolni a kormányokra, hogy ne nyújtsanak semmiféle támogatást az Orosz Föderációnak. Az Orosz Föderáció győzelme a diktatúra megerősödéséhez fog vezetni az egész régióban.
2) Információk terjesztése a térségünk jövőjének anarchokommunista eszméjéről, valamint a harc módszereiről és taktikájáról – hogy egyre többen csatlakozzanak a harchoz.
3) Lehetőség szerint hozzájárulás (beleértve az anyagiakat is) kezdeményezéseinkhez. Mint talán tudjátok, szerveztünk egy forradalmi anarchista alapot, amely támogatja a partizáncsoportokat, segíti őket a frontunk fejlesztésében és bővítésében. Ez a támogatás mérhetetlenül fontos számunkra.
Bitcoin: bc1qtnw6p89xk7xnsvzdktv79zhpv2m834pp5sfyg0 (segwit)
1PZMFedC1sQghHghh47mRXiQpTQjafsvmD (no-segwit)
Monero:8BRS3jyDL3QZec75vyvKSeFYyCjfkDC2VGjUsNJZx24wMkcN55DJockeDwk4xy5ZRfXZKrH6efokgPY8p2PQDAbgC1GJhXT
A fordítás forrása: Fekete Lobogo
